Magyarországon gombamód szaporodnak a csapatok - mondtuk pár éve, mikor kezdett beindulni az érdeklődés. Örömteli esemény volt ez, hiszen csak így lehet fejlődni. Ma már ott tartunk, hogy a két divízióban idén összesen 18 csapat szerepelt, és  jövőre nagy valószínűség szerint még többen csatlakoznak. 

Ezek jó dolgok, az MAFSZ is fejlődik, éppen most növi ki régi burkát, és alakul át egy komolyabb szervezetté. Mégsem vagyok elégedett. Sokan, sokféleképpen látják a hazai helyzetet, én azok közé tartozom, akik azt gondolják, így nem tartható sokáig.

Kevés lesz

Ha csak a tavalyi mérkőzek látogatottságát hasonlítom össze az ideivel, egyértelműen kitűnik, hogy fogy a lelkesedés szurkolói oldalról. Alig néhány csapat tudja - relatív - magasan tartani a számadatokat, a Wolves és a Cowboys kivételével nem sokan. Ráadásul utóbbinál inkább egy marketinglufiról beszélhetünk, mint valós teljesítményről.

A gond az, hogy a csapatokban nem megfelelő emberek ülnek a megfelelő helyeken. Abba ne menjünk bele, hogy a vezetőség hol milyen, az legyen a saját gondja mindenkinek, akire tartozik, úgyis tudja, rendben vannak-e a dolgok, vagy sem. A probléma az edzőkkel, illetve a tervekkel (pontosabban azok hiányával) van.

Gyakorlatilag csak a Wolves fordít számottevő energiát az utánpótlásképzésre. Persze, junior kupa, kötelező, tehát megyünk. De ezen kívül senki sem csinál semmit. A csapatok zöme egy évadban 4-6 mérkőzést játszik, rájátszástól függően. Hasonló kaliberű csapatok ellen, belterjes környezetben.

Kifogások

Külföldre menni? Drága, válaszolják, ha kérdezem. Ha kikapcsolom a diktafont, gyakran az is kiderül, hogy - szerintük - nincs értelme idegenben játszani, hiszen nyerni nem igazán lehet. Ezzel minden el van intézve. 

Sokan vádolják az mafl.hu-t, hogy Wolves aloldal lett, és minden körülöttük forog. A címoldalon gyakran két, akár három cikk is róluk szól. Igen kérem, valóban róluk írunk sokat, hiszen tesznek érte. Mert miről írhatunk egy szövetségi oldalon? A szövetség tagjairól, természetesen. De ha senki nem csinál semmit, akkor könyörgöm, ne tessék elvárni azt, hogy mégis foglalkozzunk a vegetálással! Írhatnánk arról, hogy az alapszakasz óta nem volt ugyan mérkőzése a csapatnak, de azért nagyon szorgalmasan edzenek. De értelme, na az nem sok lenne. 

Nagyképű, megalomániás, csak a bársonyszékre pályázik - ez csak néhány példa arra, hogyan szokták illetni a konkurens csapatoknál Kovács Zsoltot, a W. Juniors vezetőedzőjét. Van, amiben igazuk van azoknak, akik kritikát fogalmaznak meg vele kapcsolatban. A probléma inkább azzal van, hogy itthon amúgy is dívik irigykedni, és utálni azt, akinek összejött. Amikor elkezdtem amerikai futballal foglalkozni, azt gondoltam, ez tipikusan olyan sport, amit nem lehet Európában értelmesen csinálni, egyszerűen a mentalitás miatt. Szerencsére tévedtem, nem is kell messzire menni. Az osztrákok meg tudták csinálni azt, amit mi nem.

Lenne megoldás

Coaching camp, meghívott sztáredzők, továbbképzések kellenek ahhoz, hogy valakiből jó edző legyen. Vagy rengeteg olvasás, és a sport imádata. Itthon sokan szeretik az amerikai focit, - nézni. De ha oda kell állni a játékosok elé, valahogy megváltoznak a dolgok.

Hivatalosan csak az lehet edző itthon, aki elvégezte a tanfolyamot. Aki kifizette, vagy akinek kifizette csapata a költségeket. Aki végigülte az előadások nagy részét, és átment a teszten. Ráadásul ez így nem is pontos, mert az oktatás itt nem áll meg, a TF-en lehet még feljebb jutni. Az a helyzet, hogy ettől még nem lesz senkiből jó edző. Lesz egy képesítése, és kész.

Tehetség, empátia, és folyamatos tanulás kell hozzá. Lehet azt mondani Kovácsra hogy beképzelt, de azt nem, hogy ne volna szorgalmas. Szorgalmas, és törtető. Mert ez kell hozzá. Elérte, hogy a juniorok már harmadik éve szerepelnek nemzetközi bajnokságban. Elérte, hogy edzőtábort szervezzenek, és elérte azt is - bár elmondása alapján nem akarta -, hogy rengetegen irigykedjenek rá. Pedig Kovács nem egy született géniusz, abban az értelemben legalábbis, hogy azt, amit elért, bárki elérhette volna. De könnyebb várni, hogy a szomszéd tehene is megdögöljön, mint a sajátunkat rendesen etetni. Pont azok tiltakoznak a személye ellen leginkább, akik kardoskodtak az ötmérkőzéses bajnokság, illetve a fejlesztési terv ellen. Ráadásul rajta kívül mindenki nyűgnek tekinti az utánpótlásképzést. 

Az utolsó esély

Pedig azok az emberek, akik jelenleg a hazai amerikai fociéletben részt vesznek, hamarosan végleg kiöregszenek. Egy új sportágról van szó, ahol a félszemű is király lehet, ha jókor van jó helyen. És ez tökéletesen meg is felel. Gombamód szaporodtak a csapatok, mondtuk évekkel ezelőtt. De mostanra ennél több kell. Jóval több. Valami olyasmi, amit a Farkasok csinálnak. Komoly ellenfelek ellen, komoly bajnokságban indulni, és tapasztalatot szerezni. Igen, akár bukások árán is. Persze, jönnek ilyenkor az edzői visszakozások - de elkedvetlenedik a játékos, ha sosem nyer. Aztán nem jön le edzeni, nem fizeti a tagdíjat, és mi csődbe megyünk.

Elkedvetlenedik, persze. De nem azért, mert nem győzött. Azért, amit utána az öltözőben kap. Azért, mert bűnbakokat kell keresni. Pista nem kapta el a labdát, a Józsi meg bénán dobta. Ráadásul a fal is gyenge volt, futni nem lehetett. A defenseről ne is beszéljünk, mindenki ügyetlen volt. Ettől nekem is elmenne a kedvem. 

Amit viszont nem veszünk figyelembe az, hogy míg nálunk az átlagéletkor 26-30 év, az ausztriai csapatoknál 20-24. Ez nem is fog változni, hiszen ameddig az idősebbek bírják, és hátukon viszik az egyesületeket, addig nem is fognak változtatni a stratégián. Aztán pedig késő lesz. Már várom az újabb olvasói leveleket, miszerint nem látom át, hogy itt egy korosztályos szakadékot kellene áthidalni, hiszen a fiatalok nem találkoztak még a labdával, így csak az idősebbekből lehetett táplálkozni. És erre megint vissza fogok kérdezni, hogy az idősebbek talán láttak labdát öt évvel ezelőtt? Gyakorlatilag senki nem néz előre. Megyünk az úton, és a betont nézzük, hogy nehogy orraessünk. De azt, hogy húsz méterrel előrébb kanyarodni kellene, nem vesszük észre. Majd akkor, ha odaértünk. Ezzel a sebességgel azonban nem lehet az utolsó pillanatban korrigálni. Fékezni kell, vagy előre nézni. Egyik sem rosszabb a másiknál. Viszont a fejlesztési tervvel megígértük, hogy fogunk előre is pislogni, hogy lássuk a kanyart. Aztán, mintha semmi sem történt volna, néztük tovább az aszfaltot, és majd meg fogunk lepődni, ha jön a fal.

Közel van, de mégis távol

Nem eget rengető dolgokról van itt szó, kérem. Nem kell Amerikából iderángatni az edzőket, Európában is van belőlük elég. Csak körbe kellene nézni, máshol hogyan csinálják. Aztán a jó dolgokat megtartani, a rosszak helyett pedig a másik irányba is elnézni, hátha azt meg ők tudják jobban. Ehelyett szidjuk egymást, szidjuk a szövetséget, szidunk mindent, amit csak lehet, és nem csinálunk mást, csak ülünk otthon, és várjuk, hogy megdögöljön a másik tehene.

Nagy hibaszázalékkal dolgozik itt még mindenki, hiszen fogalmunk sincs, hogy mit is kellene csinálni. De félünk megkérdezni, nehogy hülyének tűnjünk. Inkább azok maradunk. Lehet nem szeretni azokat, akik mégis mernek kérdezni, akik utánajárnak, és rengeteg energiát fektetnek bele. De talán okosabb volna tanulni tőlük. Lenne mit.