Tisztán emlékszem 2006 - 2007 telére, amikor is kiderült, hogy életem párja mivel üti el az időt tavasszal - nyáron - ősszel: ő bizony „amerikaifocizik”. Punktum és így egyben, egy szuszra. Paff voltam. Van, aki gyorsan fejszámol… én gyorsan fejvakargattam, hogy lássuk csak mit is tudok erről a sportról. Amerikai (ehemhem) nagy állatok kitömötten rohangálnak, amikor meg nem rohangálnak helyesen pucsítanak - néhánynak oly formás a feneke, oh! -, valamint Észventúra megtalálta Hópihét. Sacc per kábé ez volt nekem az a bizonyos amifoci.

Aztán - ugye az emberlánya mire képes - jött a téli videózás, ami rémálmaimban néha kísért. Azt már ugye tudtam, hogy a Wolves nem itthon, hanem Ausztriában versenyez és mindezt meg is nézhettem különféle DVD-kről. Nos az unalom és az érthetetlenség a plafonig ért - touchback, safety, holding, penalty, free safety, facemask, receiver - meg ilyenek röpködtek a szobában, én meg rettegve vártam a szezont. Ami pedig ugye eljött kérlelhetetlenül. Mi kimentünk egy Wolves II-es meccsre, mert "élőbenmegértedésélvezedmajd". Aha… Szakadt pálya, maroknyi – feltehetően őrült - szurkoló, kitömött csávók a pályán, elvétve néhány formás fenék. Legalább valami, na. És elkezdődött… borzalmas volt, tényleg. Mindenki átláthatatlanul rohangált és tömörült, azt sem tudtam hol a labda, mikor mi miért és hogy történik, és még úgy igazából senkit sem gyilkoltak meg. Valahogy "akkor ezt így most hogy?" érzésem volt. Persze Ő megkérdezte hogy tetszett, rajtam meg erőt vett a pánik: ezt KELL néznem egész nyáron???

Kicsit utazgattak Ausztriában majd csak elérkezett az a nap is, amikor itthon játszottak. Én készültem kérem! Volt nálam mp3, könyv, rejtvény, sudoku és a telefonok feltöltve pár órányi csevelyhez. És, valahogy a kis pakkom érintetlen maradt… Először csak Vele foglalkoztam, hogy hát vitathatatlanul ő a legjóképűbb, aztán véleményeztem a mezőny fenekét, jujjogtam egy-két pocakon, rettegtem amikor valaki Felé futott és aztán nem tudom hogy hogyan történhetett, de megtörtént… magával ragadott ez az őrület. Tetszett, jó volt, élveztem és értettem már valamit. Kiabáltam hogy "kiajobbfarkasok", drukkoltam az ellenfél harmadik kísérleténél hogy elrontsák (jó kicsit alpáribban), vérszomjasan vártam hogy a defense fellépjen és csattanjanak-szikrázzanak a sisakok, lenyűgözött a kickoff-return modern gladiátorisága.

Egyik este pedig lebuktam. Párom otthonról el, én bekapcsoltam a tévét, kihorgásztam a mikro-ból a pattogatott kukoricát és … bekapcsoltam az NFL-t. Telefonon morcoskodott, hogy elkésik a csapatos meccsnézésről, és már megy, azt sem tudja hogy áll, mire én belecsipogtam a kagylóba 14:0-ra vezet a Washington. Most Ő volt paff én pedig… lebuktam.

Azóta a lelátók gyakori kelléke lettem. Fáztam a szélben, odasültem a műanyag székekre, bőrig áztam Szerbiában, értetlen barátokat hurcoltam ki és lelkesen magyaráztam és magyarázok a mai napig. Hát, valahogy így kezdődött és az amifocit azóta egyszerűen szeretem. És sajátos nézőpontomból néha néha beszámolok majd, hogy mi is történt - főleg - a Wolves meccseken, mert "Kiajobb…."