Egyáltalán pom-pom, vagy pon-pon, vagy egyszerűen vezérszurkoló? Az amerikai megnevezés ugye cheerleader, de ez nem visz közelebb a megoldáshoz. Vagy mégis? Láttunk ilyet már filmben, meg sportközvetítésen, esetleg itthon is mérkőzésen, vagy rendezvényen. Az összeállítás első részében egy amerikai cheerleader osztja meg velünk, hogy mi fán terem a pom-pon lány, majd megkérdezünk két magyar hölgyet is, akik belecsöppentek ebbe a műfajba.

Lauren Brigham válaszolt kérdéseimre, aki mintegy 10 évig volt cheerleader, általános iskolától egészen az egyetem végéig. Köszönjük Lauren közreműködését, és ezúttal is küldünk egy Let’s go Buffalos!-t a távoli Colorado-ba.

M1Y: Miért kezdtél cheerkedni és mikor?
Lauren: Lányos lány vagyok, miközben sportos és nyitott is, úgyhogy mindig úgy gondoltam, hogy a szurkolás tökéletes nekem. Hatodikban kezdtem el, végignyomtam a középiskolát, majd folytattam a University of Colorado-n Boulderben (CO, USA).

M1Y: Mit csinál egy jó cheerleader?
Lauren: Egy jó cheer mindig formában van, elkötelezett a csapat mellett és akkor is pozitív tud lenni, ha a csapat nem vesztésre áll.

M1Y: A szurkolók, vagy a pálya felé fordultok, ez hogy működik?
Lauren: A cheerleaderek a legtöbb esetben a szurkolóknak arccal állnak, mivel ugye mi igazából „vezér szurkolók” vagyunk, azaz az a dolgunk, hogy feltüzeljük a többi szurkolót és persze bíztassuk a csapatot. Természetesen néha a pálya felé is kell néznünk, hogy lássuk mi történik, adott helyzetekben milyen specifikus cheereket, bíztatásokat közvetítsünk a szurkolók felé.

M1Y: Volt, hogy leejtettek? Sérülés?
Lauren: Az hogy leejtenek, benne van a sportban, bár a biztonság nagyon fontos része a cheerleadingnek. Amikor valamilyen új trükköt tanulsz, jó esély van rá, hogy párszor leesel, mielőtt „beadnád”, így MINDIG egy csomó biztosító emberre van szükség, hogy legyen aki elkapjon. Mind a középiskolai, mind a főiskolai cheerleading-ben nagyon komolyan veszik ezt a szabályt. Ha egy lányt ténylegesen a földre ejtenek, az általában büntetést von maga után, úgy mint futásokat, vagy fekvőtámaszokat a csapatnak. Az egyetlen alkalom, hogy tényleg megsérültem, az egy középiskolai edzésen volt, akkor teljesen kiestem a formációból és szétszakítottam a bokaszalagjaim. Az nagyon fájt.

M1Y: Mi van a fiú cheerleaderekkel?
Lauren: Haha, fiú cheerek, igazából ezt a kérdést sokszor megkapom. Általában főiskolán van az, hogy szükség van rájuk a páros trükkökhöz, és meglepő módon ezek a srácok középiskolában mind többnyire például amerikaifociztak. Ugye az a pletyka, hogy a fiú cheerek mind melegek, de korántsem ez a helyzet. Az a helyzet, hogy azok a srácok, akikkel én együtt szurkoltam mind nagyon is heteroszexuálisak voltak, és nagyon élvezték, hogy csinos miniszoknyás lányokat dobálhatnak a levegőbe!

M1Y: Na és mi van a focistákkal és a cheerleaderekkel?
Lauren: Hogy megmondjam az igazat, a legtöbb cheerleader akit én ismerek egyáltalán nem érdeklődik az focisták iránt. Persze mindig lehet találni egy-egy „mez-kergetőt”, de én úgy találtam, hogy ezek a lányok nem is igazán cheerleaderek. Egyetemen egyáltalán nem támogatták a vezérszukolók és a focisták érintkezését, mi mindig olyankor használtuk a sportlétesítményeket, amikor a focicsapatnak nem volt edzése. Ennek az indoklása ugye az, hogy elvonnánk a játékosok figyelmét. Szóval úgy gondolom a „cheerleader mindig a focistával jár” dolog inkább középsulira jellemző, vagy valami olyasmi, amit inkább csak a filmekben látsz.

M1Y: Mi az, amit a legjobban szerettél a szurkolásban?
Lauren: Amit igazán imádtam, azok a trükkök voltak, hogy feldobtak a levegőbe, és az a sok életre szóló barátságot, amit az évek alatt kötöttem.

M1Y: Volt valami, amit utáltál?
Lauren: Nem vagyok az erőnléti edzésnek nagy rajongója, de az, hogy formában legyél, borzasztóan fontos.

Mint az interjú után kiderült, Lauren volt az első, aki Glenwood Springs-ből, a festői fekvésű 9000 lakosú kisvárosból bekerült az állam legnagyobb egyetemének szurkoló csapatába, ezzel kikövezve az utat több iskolatársának. Gratulálunk Lauren!